Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek. Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.” Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Lk 9,51-62

Elmélkedés

Nézz előre!

A mai vasárnap evangéliumában három rövid találkozásról, illetve párbeszédről olvasunk. A három jelenetet a Jézus-követés köti össze. Ketten maguk jelentkeznek, egy személyt pedig Jézus szólít meg. Ismerkedjünk meg ezekkel az emberekkel, akiknek természetesen nem a neve, nem is az életkora vagy családi származása a lényeges, hanem a szívük szándéka. Ugyanis a bennük lévő szándékon múlik, hogy elindulnak-e Jézus nyomában vagy sem. E három találkozás pontos irányelveket tartalmaz számunkra azzal kapcsolatban, hogy mire is vállalkozik, aki Jézus követője lesz.

Az első személy magabiztosan lép Jézus elé és határozottan kijelenti: „Követlek, bárhová mégy.” E magabiztos viselkedés arra utal, hogy az illető elszánt és kész mindenáron követni Jézust. A követésnek azonban nagy ára van, talán nagyobb, mint amit elképzelt. A veszélyek talán még annál is nagyobbak, mint amit gondolt. Sorsa még annál is nehezebb lesz, mint amit sejt. Jézus figyelmeztetése neki és napjaink magabiztos embereinek egyaránt szól: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”, a tanítványnak tehát mindenben vállalnia kell Mestere sorsát. Jézus mintha kissé lehűtené a lelkesedőt, s próbára akarja tenni, vajon valóban tudja-e, hogy mire vállalkozik. Napjainkban ritkán van szükség a túlzottan lelkesedők buzgóságának csillapítására, hiszen kevés olyan fiatal van, aki ennyire céltudatosan döntene arról, hogy életét Jézus szolgálatába szeretné állítani.

Az elbeszélés folytatásában Jézus a kezdeményező, ő szólít meg valakit, s arra kéri, hogy kövesse. Új életre hívja meg őt, új feladattal bízza meg, új lehetőséget kínál neki. Ez az ember mégis a régi dolgaihoz kötődik. A régi életéhez és személyes kapcsolataihoz fűződő kötelezettségek terhelik, amelyek könnyen megakadályozhatják abban, hogy szabad szívvel elinduljon a Jézus által mutatott új úton. Vajon képes-e felszámolni múltját? Képes-e elszakadni régi életétől? Képes-e megszabadulni „holt terheitől”, hogy élő lendülettel induljon neki az új feladatnak?

A harmadik jelenetben ismét önként jelentkezik valaki és áll Jézus elé. Őt a családi kötelék késlelteti, húzza visszafelé. Nehéz számára az elszakadás a családtól, a biztonságot nyújtó otthontól, tehát mindattól, ami eddigi életében meghatározó volt. Még visszafelé tekintene, mert nem érzi át annak jelentőségét, hogy aki nagy útra indul, nagy feladatot vállal, annak csak előre, az elérendő cél felé szabad néznie.

A befejezésben nem derül ki, hogy miként döntenek, mindhárom esetben nyitott marad a kérdés, hogy elindulnak-e Jézus nyomában. Sajnos jogosan feltételezzük, hogy végül egyikük sem lépett rá Krisztus követésének útjára, hiszen ellenkező esetben a történet azzal zárulna, hogy ettől kezdve lelkesen követik Jézust. Az apostolok meghívása történeteiben ugyanis éppen az szerepel, hogy ők azonnal készek elhagyni családjukat és mesterségüket, és késlekedés nélkül, rögtön Jézus tanítványai lesznek. Nem elég a tervezgetés, hanem rá kell lépni a krisztusi útra! Nem elég gondolkodni azon, hogy mennyire szép Krisztus követése, hanem el kell indulni! Nem elég felismerni Krisztusban az üdvösség közvetítőjét, hanem nyomába kell szegődnünk, követnünk kell őt!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Életem Ura, Jézus Krisztus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy mennyire nehéz lesz ez az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé! Te vagy az egyetlen, akiben megtalálom boldogságom és örök életem. Segíts, vezess, élj bennem! Adj erőt, hogy hűséges tanítványod és követőd legyek!

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék. Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Lk 2,41-51a

Elmélkedés

A zsidó emberek számára 12 esztendős kortól volt kötelező, hogy minden esztendőben elzarándokoljanak Jeruzsálembe. Jézus talán először tesz eleget ennek az előírásnak, amikor szüleivel részt vesz a húsvéti ünnepen, de nincs kizárva, hogy korábban is elvitték. Miközben Mária és József a rokonsággal és a többi zarándokkal együtt hazafelé indul az ünnep után, Jézus a városban marad. Amikor észreveszik, hogy nincs a hazatérők között, azonnal visszaindulnak és keresni kezdik, végül a templomban találnak rá. „Miért kerestetek? Hát nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49) – kérdezi Jézus aggódó édesanyjától és Józseftől.

A jelenet azért fontos, mert Jézus ekkor nyilatkoztatja ki először, hogy Isten az ő Atyja, bár kijelentésének ezt a tartalmát az ott tartózkodó tanítók és írástudók ugyanúgy nem értették meg, ahogyan Mária és József sem.

Későbbi tanításai alkalmával nem csak azt tárja fel, hogy Isten az ő Atyja, hanem azt is, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. Istent azért tekinthetjük atyánknak, mert minden embert gyermekének tekint, mindenki iránt jóságos, megmutatja szeretetét. Amikor tanítványai azt kérik Jézustól, hogy tanítsa őket imádkozni, ő arra bátorítja őket, hogy szólítsák Istent Atyának. A buzdítása természetesen nekünk is és minden követőjének szól, hiszen Isten gyermekei vagyunk. Bízzuk életünket Istenre és az ő gondoskodó szeretetére!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

Abban az időben: Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat! Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.” Lk 15,3-7

Elmélkedés

A jó és a rossz, az életszentség és a bűn vonzásában élő ember sokszor megtapasztalja saját gyengeségét, sebezhetőségét. De a küzdelmet nem akarja feladni, mert a tét az üdvösségre vagy a kárhozatra jutás, ezért érzi személyes felelősségét örök sorsával kapcsolatban. És mit tesz Isten, aki látja az ember esendőségét? Ő nem hagy bennünket magunkra, mert látja, hogy nélküle elbuknánk és ezzel semmivé foszlana az a szándéka, hogy minden ember eljusson hozzá az örök üdvösségre. Isten segítsége az ember számára, mindannyiunk számára megmutatkozik Jézus Krisztus megváltó kereszthalálában és abban, hogy irgalmas Atyaként megbocsát nekünk, bűnös gyermekeinek. Nem utasít el bennünket, hanem megmentésünkre siet, ahogyan a pásztor elindul, hogy megkeresse az elveszett bárányt, ahogyan erről a mai evangéliumban olvasunk. Ahogyan a pásztor számára valamennyi bárány fontos, ugyanúgy Isten számára is minden ember.

Jézus szent szívének ünnepe azt az üzenetet hirdeti, hogy Isten felelősséget érez irántunk, törődik velünk, a megmentésünkre siet. Elfelejti bűnös múltunkat, azaz megbocsát, és egyúttal elindít minket egy új úton, így lehetőséget kapunk, hogy a jövőben neki tetsző módon éljünk és neki engedelmeskedjünk. Isten szándéka az, hogy az örök életre jussunk. És mi az én szándékom? Milyen cél vezet engem életem során?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te végtelenül irgalmas vagy és minden embernek megbocsátasz, aki őszintén megbánja bűneit. Amikor vétkezem és tudatában vagyok bűnömnek, szükségét érzem megbocsátó szeretetednek. Te nem azért vagy jó velem, mert nincs más választásod, hanem végtelen szeretetből. Arra tanítasz, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Kérlek, taníts meg megbocsátani, taníts meg irgalmasnak lenni, hogy tovább tudjam adni szeretetedet embertársaimnak!

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett. Lk 1,57-66.80

Elmélkedés

Keresztelő Szent János születésének ünnepe június 24-én van, de idén Jézus szent szíve főünnepe miatt egy nappal korábban, a mai napon tartjuk.

A négy evangélium közül egyedül Szent Lukács írása beszéli el részletesen Keresztelő János születésének történetét. A többi evangélista inkább János fellépéséről ír, amelynek az volt a célja, hogy előkészítse a népet a Messiás jövetelére. Lukács azonban elbeszéli azokat a csodás jeleket, amelyek János születésekor történtek, s amely jelek azt mutatták, hogy e gyermekkel különleges idő jött el az üdvtörténetben. E születés Isten irgalmasságának jele. A rokonok felismerték, hogy Erzsébettel milyen irgalmas az Isten, aki lehetővé tette, hogy gyermeke lehessen idős kora ellenére. János felnőve előre hirdeti Jézus jövetelét, akinek születésével az isteni irgalmasság teljessége árad ki az egész emberiség felé.

Zakariás megnémulását, majd beszédképességének visszanyerését gyermeke születésekor a jelenlévők szintén isteni jelnek tartják. Jogosan gondolják, hogy valami készülőben van, hamarosan valami rendkívüli fog történni, ami Istennek lesz köszönhető. Úgy vélik, hogy talán János személyéhez kötődik az isteni beavatkozás, s nem sejtik, hogy még nála is nagyobb személy fog a világra jönni.

Mi lesz ebből a gyermekből? – kérdezik mindazok, akik látják, felismerik a jeleket. Vajon én mennyire vagyok figyelmes és érzékeny az isteni jelekre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. Tehát: gyümölcseikről ismeritek fel őket.” Mt 7,15-20

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben a prófétáknak az volt a küldetésük, hogy Isten szavát közvetítsék az embereknek. Isten küldöttei voltak ők, akik figyelmeztették a választott népet arra, hogy letértek a törvény útjáról, megszegték az Istennel kötött szövetséget. Nem egyszerűen csak figyelmeztető vagy fenyegető volt a prófétai üzenet, hanem reménykeltő is, hiszen megmutatta az Istenhez való visszatérés lehetőségét is. Mivel az isteni üzenet sok esetben valóban elmarasztaló volt, ezért az érintettek nem hallgatták szívesen, s ennek következtében a próféták nem számítottak népszerű embereknek. Az ószövetségi könyvekben olyan prófétákról is olvashatunk, akik nem a rájuk bízott isteni üzenetet hirdették, hanem inkább az embereknek jobban tetsző dolgokat mondták. Hamis próféták ők, akik igazságként tüntették fel hamis tanításukat.

Óvakodjatok a hamis prófétáktól – szól Jézus figyelmeztetése ma nekünk. A szépen hangzó ígéreteket sokszor szívesebben hallgatjuk, mint az igazságot. Hiszékenyek vagyunk, és talán emiatt választjuk, választanánk a könnyebb utat. Érdemes imádkoznunk azért, hogy a jót és a rosszat meg tudjuk különböztetni. Érdemes imádkoznom a bölcsességért, amely felismeri a félrevezető szándékot és képes azt visszautasítani. Érdemes imádkoznom, hogy a hamis emberi szavak helyett Isten igazsága vezesse életemet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne vessétek oda a szent dolgokat a kutyáknak, és ne szórjátok gyöngyeiteket a sertések elé, hogy lábukkal el ne tapossák azokat, és megfordulva, szét ne tépjenek titeket is. Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik! Ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása. A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják! Mt 7,6.12-14

Elmélkedés

Az úgynevezett evangéliumi aranyszabályt olvassuk a mai evangéliumban, amely így szól: „Amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik!” Van ebben egy természetes emberi bölcsesség. Ki szeretné, hogy mások ártsanak neki? Nyilvánvalóan senki. Ahogyan viszonyulunk másokhoz, ők is úgy fognak velünk bánni. Az emberek kölcsönösen hatnak egymásra, s ez a legtöbb esetben nem is tudatos. A jézusi szabály arra serkent bennünket, hogy nyíljunk meg a jó felé és vállaljuk a jó kezdeményezését. Ezen a ponton az emberi bölcsességen túl egy értékrend is megjelenik. Olyan helyzetekben is érdemes vállalni, elkezdeni a jócselekedeteket, amikor az nem volna kötelező. Ha ezt megértjük és megtesszük, akkor már csak egyetlen lépésre vagyunk a legnehezebbnek tűnő dologtól, ellenségeink szeretetétől.

A tanítás végén Jézus ezt mondja: „A szűk kapun menjetek be!” A menny kapuja Jézus jövetelével kitárult minden ember számára. Nyitva áll azoknak, akik szeretnének az üdvösségre jutni. Ugyanakkor a kárhozat ajtaja is nyitva áll, és sokan az oda vezető utat választják. Nem tudatlanságból választják ezt. Tudják ők jól, hogy hová vezet az általuk választott életmód. Tisztában vannak azzal, hogy hová vezet Isten nélküli, hit nélküli életük.

Én melyik utat, melyik kaput választom? Milyen irányba visz életutam?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te nem akarsz bennünket kényszeríteni, még a boldogságot, a boldog életet sem akarod ránk kényszeríteni. Inkább felkínálod ajándékodat, segítségedet, kegyelmedet. Minden szentmisében csodálatos ünnepre hívsz bennünket. Meghívsz minket, hogy hallgassuk tanításodat, az örök élet felé irányt mutató isteni szavadat. És meghívsz minket az ünnepi asztalhoz, az oltárhoz, hogy Krisztus testével táplálkozzunk. Szeretetteljes hívásodat örömmel fogadjuk el. Élj bennünk, Istenünk!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Miért látod meg embertársad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod embertársadnak: „Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!”, holott a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd embertársad szeméből a szálkát! Mt 7,1-5

Elmélkedés

Gyakran előfordul, hogy ítéletet alkotunk a másik ember személyéről vagy cselekedeteiről. Ezen ítéletek sajnos inkább negatívak, mintsem pozitívak. Úgy tűnik, hogy a hibákat és a gyengeségeket szívesebben keressük és könnyebben találjuk meg másokban, pedig jó tulajdonságaik is bőven lehetnek.

Jézus azt mondja nekünk a mai evangélium szerint, hogy ne ítélkezzünk másokon. Szemléletes hasonlatában mások hibáit alig észrevehető szálkának nevezi, amelyet mégis oly könnyen meglátunk. Önmagunk vétkeit, bűneit pedig gerendához hasonlítja, amelyet nagysága ellenére sem veszünk észre.

Miért javasolja a mi Urunk, hogy ne ítélkezzünk? Be kell látnunk: nem ismerhetjük teljesen a másik személyt és az ő szándékait, amely alapján igazságos ítéletet tudnánk alkotni. Az ítélkezés, a cselekedetek minősítése egyedül Isten feladata és joga, aki tökéletesen ismeri az emberi szívek minden szándékát. Tudja, hogy mit miért teszünk, s képes arra, hogy igazságos legyen minden ítéletében. Ez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy jó szándékkal figyelmeztessünk valakit hibáira, de ezt mindenképpen előzze meg egy alapos lelkiismeretvizsgálat. Ha ugyanis nekünk is számtalan hibánk van, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, akkor milyen alapon kérjük ezt másoktól? A hibák kijavítását mindig önmagunkon kezdjük!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!