Amikor Jézus a néphez intézett beszédét befejezte, Kafarnaumba ment. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit ura nagyon kedvelt. A szolga már a halálán volt. A százados, aki hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, kérlelték őt: „Megérdemli, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem tartottam magamat méltónak arra sem, hogy hozzád menjek. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, alattam is szolgálnak katonák. S ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – akkor elmegy, ha a másiknak meg azt mondom: „Jöjj ide!” – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak szólok: „Tedd meg ezt!” – akkor megteszi.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Amikor a küldöttek hazaértek, a beteg szolgát egészségesnek találták. Lk 7,1-10

Elmélkedés

Jézus újabb csodás tettének helyszíne, amiről a mai evangéliumban olvasunk, Kafarnaum városa. Egy katonatiszt, egy százados kéri Jézus segítségét beteg szolgája számára. A századosról nem tudunk meg sokat. Nem zsidó származású, hanem pogány lehetett, ezért mondják a zsidó küldöttek róla, hogy „kedveli népünket.” Nem is római katona, hiszen ebben az időben nem állomásozott római katonaság Galileában. Vélhetően Heródes katonáinak, a rendfenntartó erőknek lehetett egy vezetője. A szolgáról és a betegségéről sem tudunk meg semmit, csupán annyit, hogy komoly baja lehetett, mert már halálán volt. A jelenet szereplőinek bemutatására tehát nem fordít figyelmet Lukács evangélista, sem pedig a csoda, a gyógyulás módjának bemutatására, mert nem ez a lényeges, és nem ez hordozza a történet mondanivalóját.

Az üzenetet két irányba kell keresnünk. Egyrészt ott, hogy Jézus jócselekedetei nem korlátozódnak a zsidóság, a választott nép tagjaira, hanem a pogányok javára is megmutatja irgalmas szeretetét. Másrészt az elbeszélés kifejezetten a százados hitének bemutatására összpontosít. Önmagát méltatlannak tartja, hogy Jézus elé járuljon, ezért először küldöttei által kér segítséget. Arra sem tartja magát méltónak, hogy házába, egy pogány ember otthonába zsidó létére belépjen Jézus, ezért másodszor is szolgákat küld hozzá. Az üzenet, amit a szolgák átadnak kissé magyarázkodásnak tűnik, de valójában a százados tiszteletének és hitének a kifejezése. Ezt a hitet jutalmazza meg Jézus azzal, hogy a szolga meggyógyul.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek. Aztán így szólt: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-32

Elmélkedés

Történetek az irgalmas Istenről

Szent Lukács evangéliumát méltán nevezzük az irgalmasság evangéliumának, hiszen a négy evangélista közül ő jegyezte le a legtöbb olyan jézusi példabeszédet és tanítást, amely Isten irgalmasságát, megbocsátását, az emberek felé kiáradó könyörületét mutatja be. Lukács művének 15. fejezetében három csodálatos példabeszédet találunk, amelyek összekapcsolódnak, mindhárom témája az isteni irgalmasság. Ezt a három hasonlatot olvassuk a mai evangéliumban.

Az első történetben az elveszett bárány a bűnös embert jelképezi. A nyáj pásztora otthagyja a kilencvenkilenc másik bárányt, elindul, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet. Tévedés volna felelőtlenséget látni cselekedetében amiatt, hogy egy időre elhagyja a nyájat. Valójában arról van szó, hogy felelősséget érez minden egyes rábízott bárány iránt, ezért nem akarja, hogy egy is elvesszen. Az irgalmas Isten ehhez hasonlóan indul el, hogy megkeresse a bűnösöket és visszavezesse őket szeretetközösségébe.

A második történet mondanivalója ugyanez. Ebben az elveszett pénz jelképezi a bűnösöket. Ahogyan az asszony számára valamennyi pénzdarab fontos, ugyanúgy Isten számára minden ember fontos, mindenkit magáénak, hozzá tartozónak tekint. Tévedés volt azt hinnünk, hogy a pénzét kereső háziasszonyt kapzsiság vagy fösvénység vezeti, amikor az utolsó pénze megtalálása érdekében felforgatja egész házát. Itt is valójában az ő felelőssége kap hangsúlyt, számon tartja minden pénzét, ami persze nem nagy vagyon, de számára az utolsó pénzdarab is ugyanolyan fontos, mint a többi. Isten irgalmából egyetlen ember sincs kizárva, ő mindannyiunkat számon tart, ismer bennünket, figyel életünkre, s ha elvesznénk bűneink miatt, akkor keresésünkre indul, segítségünkre siet.

E két rövid hasonlat után következik a tékozló fiúról szóló példázat, amely már egy részletesebben bemutatott történet. Személyesebbnek, minket érintőnek érezzük ezt a történetet, hiszen itt már nem egy állatról vagy egy tárgyról, hanem egy emberről van szó. Egy fiúról, aki bármelyikünk lehetne. Egy fiúról, aki kiköveteli apjától örökségét, majd elhagyja apját és családját. Önálló életet kezd, amely valójában pazarlás, vagyonának felélése. Felelőtlen módon elkölti mindazt, amiért nem ő, hanem apja dolgozott meg, feléli mindazt, ami jövőjét, megélhetését biztosítaná. Végül olyan helyzetbe kerül, ahonnan már nem tud lejjebb süllyedni. Ekkor bánja meg cselekedetét és határozza el, hogy visszatér apjához. Nem csak a túlélési ösztön vagy a megélhetési vágy vezeti őt, hanem bűnének őszinte megbánása. Erre utal egyértelműen az, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy fiúként, apja fiaként éljen, hanem megelégedne azzal is, ha szolga lehetne apja házában. A történet meglepő fordulata, hogy apja nem zavarja el őt hűtlensége miatt, de még egy kioktató leckét sem tart számára, hanem átöleli és szeretettel visszafogadja őt. E történetben nem ő indul el fiát keresni, mint ahogyan a pásztor és a háziasszony tette, de ő sem mond le arról, hogy fia visszatér. Már várja, messziről megpillantja, és eléje siet, mert bizonyára minden nap kiállt háza elé, a távolba nézett, ahonnan fia hazatérését remélte.

Jézus példabeszédeinek megértéséhez azt szoktuk ajánlani, hogy képzeljük magunkat a szereplők helyébe. Ezzel a módszerrel itt valójában szinte teljesen csődöt mondunk. Az ilyen képzelődés, beleélés nem elég. Ezeket a beszédeket az érti meg igazán, aki volt már az elveszett bárány, az elgurult pénz helyében, azaz bűnös emberként várta már azt, hogy az irgalmas Isten megtalálja. Az érti meg igazán, aki volt már az elveszett fiú helyében, azaz elismerte már Isten előtt bűnösségét és felébredt szívében a bűnbánat őszinte érzése, illetve aki már megtapasztalta azt, hogy milyen érzés, amikor Isten a szentgyónásban megbocsát neki, átöleli és visszafogadja szeretetébe.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyám! Beismerem, hogy sokszor eltékozlom a tőled kapott kegyelmi kincset, kegyelmi örökséget. Elszakítom magamat tőled és szeretetedtől. Elveszítem istengyermeki és emberi méltóságomat. A lelki sötétség pillanatában és a tőled való elszakítottság állapotában sem akarok elfeledkezni arról, hogy a gyermeked vagyok, mert mindig annak tekintesz. Adj erőt, hogy visszainduljak hozzád, akinél megtalálom a biztonságot, a boldogságot és a szeretetet! Ölelj magadhoz, Uram! Bocsáss meg nekem, Istenem! A te gyermeked vagyok, bízom irgalmadban!

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia, aki a mennyben van. Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Jn 3,13-17

Elmélkedés

Ma, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, lélekben felkapaszkodunk a Golgota hegyére, amelyen egykor Krisztust keresztre feszítették. Ezen a helyen teljesedett be a megváltás műve annak köszönhetően, hogy az Úr feláldozta életét. Az emberiség megváltása érdekében ezt kívánta tőle a mennyei Atya, s ő engedelmeskedett. Ezen a helyen vívta meg az élet és a halál a végső nagy küzdelmet, amelyből az élet került ki győztesen. Az Úr kereszthalálának pillanatában ez még nem látszott, de harmadnap, a feltámadás napján nyilvánvalóvá vált, hogy az élet erősebb a halálnál.

Akik Jézus vesztét akarták és okozták azt kiáltották a kereszten szenvedő felé: Szabadítsd meg magadat! Azt várták talán, hogy Jézus majd ilyen módon fogja bebizonyítani, hogy valóban Isten Fia, miként ezt korábban állította? Aligha vártak tőle ilyen bizonyítékot, hiszen nem hittek abban, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte és Fia, s éppen hitetlenségük miatt akarták halálát. Jézus pedig nem önmagát akarja megszabadítani, hanem az egész emberiséget akarja megváltani. Nem szabadítja meg önmagát a szenvedéstől, hanem értelmet ad minden ember szenvedésének: Ha életünk keresztjét vele hordozzuk, vele együtt fogunk majd részesülni a feltámadás dicsőségében. Emeljük tehát tekintetünket a keresztre, amely üdvösséget szerzett nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített és föltámadt Urunk! Taníts meg minket arra, hogyan küzdjük meg a mindennapi élet harcait, és így teljesebbé váljon életünk. Te türelmesen és alázatosan viseled az emberi élet terheit, miként kereszthalálod és szenvedésed kínjait. Segíts, hogy napi fájdalmainkat és konfliktusainkat, mint növekedésre kapott lehetőségeket fogadjuk, és így egyre hasonlóbbá váljunk hozzád. Add, hogy türelmesen és bátran viseljük a szenvedéseket, bízva abban, hogy te támogatsz.

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.” Lk 6,39-42

Elmélkedés

Jézus továbbra is a tanítványaihoz intézi szavait, de jogosan érezzük, hogy tanítása mindazoknak szól, akik a későbbi korokban őt választják Mesterüknek, életük Urának. Mondhatjuk, hogy örök bölcsességeket fogalmaz meg, amelyek az élet különböző helyzeteiben eligazításként szolgálnak követői számára. „Vajon vezethet-e vak világtalant?” – hangzik Jézus kérdése. Nyilvánvaló, hogy egy vak embert csak az vezethet, segíthet a közlekedésben, aki lát. Ha mindketten vakok, sehová sem fognak jutni. Lukács evangélista nem fejti ki a mondat tartalmát így nem tudhatjuk, kikre gondolhatott Jézus. Talán a farizeusokra, akik lelkileg vakok voltak, nem látták meg saját hibáikat, mégis nagy magabiztossággal irányították mások vallási életét. Vagy talán a nép vezetőire, akik nem látták meg, nem ismerték fel Jézus személyében a Megváltót.

Az is elképzelhető, hogy az Úrnak nem állt szándékában senkit sem bírálni a mondással, hanem egyszerűen csak figyelmeztetésnek szánta: ha másokról ítélkezünk és bíráljuk a magatartásukat, akkor általában úgy tesszük, mintha nekünk nem volna bűnünk vagy hibánk. Ebbe az értelmezési irányba mutat a következő hasonlat is, amely a szálkáról és a gerendáról szól. Mindenki először a saját lelkét igyekezzen tisztán, bűntelenül tartani, s legfeljebb ezt követően próbálkozzon azzal, hogy másokat a jó útra térítsen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük őt, neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: egyedül te vagy az Úr, a mi Istenünk.

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok, így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” Lk 6,27-38

Elmélkedés

Jézus új törvénye magasra teszi a lécet azok számára, akik Isten országának polgárai akarnak lenni. A mai evangéliumban ezt olvassuk: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” A szeretet tehát túllépi az emberi ésszerűség határait és azok felé is megnyílik, akiktől nem vár viszonzást. Jézus azt kéri tőlünk, hogy ugyanolyan szeretettel forduljunk ellenségeink és a bennünket gyűlölők felé, mint amilyen szeretetben családtagjaink, barátaink is részesülnek. Kérésének hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy a keresztény ember nem ítélkezik, nem osztja az embereket jók és rosszak, igazak és gonoszak csoportjára, nem tekinti az egyik embert barátjának a másikat pedig ellenségének.

Ahogyan Isten is egyenlően tekint minden teremtményére és szeretetét kimutatja mindenki felé, úgy az ő jóságát utánzó keresztény ember sem tesz megkülönböztetéseket, főként nem azzal a szándékkal, hogy egyeseket kizárjon szeretetéből.

Jézus kérése nagyon merész és minden nap feladatot ró ránk. Olyan feladatot, amelynek teljesítéséhez az Úr példája ad nekünk erőt. Lényeges tehát, hogy az Úr nem csak szavaival kéri tőlünk ellenségeink szeretetét, hanem saját példájával mutatja meg, hogy ennek megvalósítása lehetséges. A kereszten ugyanis megbocsátott azoknak, akik szenvedését és halálát okozták, és értük imádkozott. Tegyük meg, amit szavaival mond és példájával megmutat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig az Atya megdicsőítésére törekedtél. Engedelmességeddel, amely a szenvedések és a halál vállalásában mutatkozott meg, az Atyának szereztél dicsőséget. Ő a halálból való feltámasztással magasztalt fel téged. Urunk, azért küldted el a Szentlelket, hogy a te küldetésedet befejezze, beteljesítse a világban azáltal, hogy a benned hívőket elvezeti a teljes igazságra és az üdvösségre. Segíts minket, hogy földi életünk során a Szentháromságban és Isten szeretetében éljünk! Segíts, hogy földi életünk után eljussunk Isten örökké tartó szeretetébe!

Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, tanítványaira emelte tekintetét, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul. Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat. Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok! Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.” Lk 6,20-26

Elmélkedés

A tizenkét apostol kiválasztását Jézus beszéde követi az evangéliumban. Nem csak a tizenkettőhöz, hanem valamennyi tanítványához intézi szavait a mi Urunk, valamint a köré sereglett néphez. Mátéval ellentétben Lukács nem nyolc, hanem csak négy boldogságot említ, amelyeket négy, ún. „jaj-mondás” követ. Jézus hegyről való lejövetele eszünkbe juttatja az ószövetségi törvényadást. Mózes a Sínai-hegyen kőtáblákba véste Isten parancsait, majd lejött a hegyről és közölte a néppel, a nép pedig elfogadta azt. Jézus is lejön a hegyről és közli tanítványaival, az újszövetség népével az ő törvényeit, utána pedig várja az emberek feleletét.

A beszéd első és második része szembeállítja vagy legalábbis világosan elkülöníti a társadalmi csoportokat, a szegényeket és a gazdagokat, az éhezőket és jóllakottakat, a sírókat és a nevetőket, a gyűlöletben és a hízelgésben részesülőket. Mindkét csoport tagjai számára változást, fordulatot ígér. A jelenleg nélkülözőknek tehát nincs okok a bánatra, mert sorsuk hamarosan jóra fordul, és emiatt boldogok, mégpedig nem csak a jövőben, hanem már most. A társadalom haszonélvezői ugyan jelenleg jómódban élnek, de ez nem tart örökké, ezért szól nekik a figyelmeztetés. A krisztusi közösség akkor halad az Úr útján és él az újszövetségi törvény szerint, ha szeretettel és jócselekedetekkel fordul a nélkülözők felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Ha előítéletekkel vagy hitetlenséggel közelednénk feléd, félreismernénk téged. Te közülünk való valóságos ember és közénk jött valóságos Isten vagy. Emberként élted földi életed, emberként viselted el a szenvedéseket és a halált, megmutatva számunkra, hogy miként kell emberként élnünk. Jöjj, taníts bennünket az igazságra és vezess minket az örök életre! Taníts minket a hitre, hogy hitetlenségünk ne akadályozza, hogy közöttünk is csodát tegyél! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt. Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából, Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított. Lk 6,12-19

Elmélkedés

A tizenkét apostol kiválasztását megelőzi és annak jelentőségét kiemeli, hogy Jézus „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” A leírás szerint nagyobb tanítványi köre volt, most valamennyiüket magához hívta, s közülük választott ki tizenkettőt, az apostolokat.

Jézus tisztában van saját küldetésével. Ez egyrészt egészen személyes, amit egyedül neki kell megtennie. Ezt nevezzük a megváltás művének, amelyet Jézus a szenvedés vállalásával és önfeláldozó halálával teljesít be, s amelynek mintegy megkoronázása lesz az ő feltámadása.

Küldetése továbbá az is, hogy Isten országát megvalósítsa a földön. Ennek kezdete az ő személyéhez kötődik, de kibontakozása és megvalósulása akkor is folytatódni fog a világban, amikor már az Úr nem lesz itt, azaz mennybemenetele után is. A tizenkettő kiválasztásával Jézus gondoskodik róla, hogy művének legyenek folytatói. A kiválasztottak lesznek az ő közösségének, az Egyháznak az alapjai. Mindvégig vele vannak, hallják szavát és látják cselekedeteit, s később erről fognak tanúságot tenni.

Az evangélista semmit nem árul el abból, hogy Jézust milyen szempontok vezetik a kiválasztásnál. Felesleges tehát találgatnunk, hogy milyen képességek és érdemek kellenek a kiválasztottsághoz, mert ez zsákutcába vinne minket. Inkább érdemes arra gondolnunk, hogy az Úr minket is meghív, hogy legyünk küldöttei. Váljunk hasonlóvá hozzá, hogy alkalmasak legyünk erre a küldetésre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.