Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki. Mt 14,1-12

Elmélkedés

A keresztény igehirdetés szívesen állítja párhuzamba Keresztelő János és Jézus életét, tevékenységüket, illetve halálukat. Mindketten a megtérésre való felszólítással kezdték meg küldetésüket. A bűnbánattartás, mint az Istenhez való közeledés jele és feltétele a későbbiekben is jelentős szerepet játszott tanításukban. Keresztelő János eredményes munkáját az jelzi, hogy emberek tömegei mentek hozzá, hogy a bűnbánat jeleként megkeresztelkedjenek nála. Jézus pedig számos alkalommal kijelentette, hogy küldetése a bűnösökhöz is szól és van hatalma a bűnök megbocsátására.

Ha csak a bűnt ítélték volna el és nem beszéltek volna az ember felelősségéről, akkor Jánost nem fejezték volna le és Jézust nem feszítették volna keresztre. Napjainkban is divat a bűnről, mint az embertől független tényezőről beszélni, de téves minden ilyen nézet. A bűnt mindig az ember követi el, aki felelős tettéért. Ez nem a bűnös elítélését jelenti, hanem következetes felszólítás arra, hogy az ember felelős minden bűnös cselekedetéért és vállalni kell annak következményeit. Ugyanakkor azt az üzenetet is közvetítenünk kell a bűnösök felé, hogy Isten nem büntetni akarja őket, hanem mindenkor irgalmas és megbocsát. A bűntől való megszabadulás lehetőségét Isten mindenkinek a szentgyónásban kínálja fel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát. Mt 13,54-58

Elmélkedés

Útja során tanítványai kíséretében az Úr megérkezik abba a városba, ahol ifjúkorában nevelkedett, s ahol az emberek azt gondolják, hogy jól ismerik őt. A názáretiek első csodálkozása annak szól, hogy Jézus olyan bölcsességgel tanít, és olyan csodákat tesz, amire egyáltalán nem számítottak. A csodálkozást megbotránkozás követi, azaz elutasítják őt. Máté evangélista keserűen jegyzi meg a rövid történet végén, hogy az Úr éppen saját városában nem tudott sok csodát tenni, mert annak lakói hitetlenek voltak.

A hitetlenség említése azt szolgálja, hogy bemutassa a názáretiek és Jézus közti tényleges elkülönülést. A tanítás helyszínét Máté evangélista így jelöli meg: az „ő városában”, azaz Názáretben, s azon belül a zsinagógában történt mindez. Most itt, az istentisztelet helyén mutatkozik meg a szakadás Jézus és hallgatói között.

Az elkülönülés, az eltávolodás bemutatása az evangélista részéről nem véletlenszerű és nem is öncélú. Evangéliumának megírásakor Máté már jól látja, hogy az első keresztény közösség megkülönbözteti magát a zsidó közösségtől, önállóvá válik, felismeri azt, hogy a Mester új közösséget hozott létre tanítványaiból és követőiből, mindazokból, akik nem elutasítják, hanem hittel elfogadják, hogy ő az Isten Fia.

Én is ehhez az új közösséghez, az Egyházhoz tartozok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig rá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak a számára az élet teljessége.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” Amikor Jézus befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét. Mt 13,47-53

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek sorozatában az utolsó egy halászhálóról szól, amely mindenféle halat kifog a tengerből. A példázat mondanivalója összecseng a búzáról és a konkolyról mondott hasonlat üzenetével. A jók és a rosszak együtt élnek ebben a világban mindaddig, amíg Isten ítéletet nem tart. Emberileg talán sokszor siettetnénk az ítéletet, de Isten türelmet gyakorol mindenki iránt. Várakozásának értelme az lehet, hogy igazságossága nem éri utol azonnal az embert, hanem mindenki lehetőséget kap a javulásra.

Ez a hasonlat újabb oldalát világítja meg az Isten országának, tudniillik azt, hogy mindenki meghívást kap, hogy annak tagja legyen. Tévedés volna ugyanis az Isten országát csupán a látható Egyház tagjaira leszűkíteni, hiszen az isteni működés annak keretein kívül is megtapasztalható. Az Isten országa a személyekre, a közösségekre és az egész világra vonatkozik, s annak folyamatos megvalósulása azt jelenti, hogy az isteni törekvés, üdvözítő szándék állandóan átformálja, megújítja az embereket és a világot. Ez a törekvés felismerhető, megtapasztalható, s arra ösztönöz, hogy együttműködjünk vele.

Vajon engem átformál, megújít ez az isteni erő? Növekszik-e bennem Isten országa? Kész vagyok-e együttműködni e törekvéssel, hogy Isten országa növekedjék általam? Örömmel tölt-e el, hogy Isten jelen van az életemben?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Földi küldetésed teljesítése után visszatértél Atyádhoz a mennybe. Tőle jöttél s most hozzá térsz vissza. A mennybemenetel számodra megdicsőülést jelent. Te minden embert a mennybe hívsz és megmutatod nekünk az üdvösségre vezető utat. Segíts, hogy szüntelenül vágyakozzunk az üdvösségre és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy halálunk és feltámadásunk után elnyerjük. Mutass nekünk utat a menny felé! Vezess minket az örök életre!

Jézus egyszer ezt a két példabeszédet mondta tanítványainak: Hasonló a mennyek országa a földbe rejtett kincshez. Ha valaki megtalálja, újra elrejti azt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt a földet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki igazgyöngyöt keres. Amikor aztán egy nagyon értékes igazgyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. Mt 13,44-46

Elmélkedés

Jézus két rövid példabeszédét olvassuk a mai evangéliumban az Isten országáról, amelyek mondanivalója hasonló. Az első szerint egy földműves kincset talál. Nem a saját földjén dolgozik, ezért úgy szerzi meg a kincset, hogy mindenét eladja, megveszi a földet, s ezzel az ő tulajdonába kerül a kincs. Erkölcsi szempontból kérdéses a cselekedete, hiszen nem tudjuk, hogy adott-e akkora összeget a földért, amennyit a benne rejlő kincs érhetett. A hasonlatban azonban nem ez a lényeges, hanem az, hogy mindenáron meg akarta szerezni a kincset és ezért hajlandó volt mindenét eladni.

A második példabeszédben szereplő kereskedő szintén meg akar szerezni egy értékes igazgyöngyöt, s mindenét el kell adnia ahhoz, hogy meg tudja azt vásárolni. Az ő cselekedetével kapcsolatban nem merül fel bennünk semmiféle erkölcsi aggály, nem sejtünk semmiféle csalást, mert aligha adták volna el neki áron alul az igazgyöngyöt. Az ő szándéka is az volt, hogy birtokolja a kincset.

A két hasonlat értelme így foglalható össze: az Isten országa megszerzendő kincs az ember számára. Késznek kell lennünk arra, hogy az evilági javakról lemondjunk annak érdekében, hogy a miénk legyen, pontosabban bennünk is megvalósuljon az Isten országa. Úgy szerzem meg Isten kegyelmét, hogy napról napra mindig többet adok Istennek az életemből.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak Téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

Egy alkalommal, amikor Jézus befejezte tanítását, elbocsátotta a sokaságot és hazatért. Otthon azt kérték tőle tanítványai: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Kérésükre így magyarázta meg: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld ez a világ. A jó mag az Isten országának a fiai, a konkoly pedig a gonoszság fiai. Az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogyan aratáskor összeszedik a konkolyt és elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek országából minden botrányt és minden gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik. Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyognak majd Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!” Mt 13,36-43

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus a tanítványok kérésére magyarázatot ad a búzáról és a konkolyról szóló példázatára. Egyes szentíráskutatók úgy vélik, hogy ez a részletes kifejtés talán nem is Jézusé, hanem a keresztény közösségé, amely a kezdeti időkben saját életére, fejlődésére kereste a magyarázatokat. A szövegben hangsúlyt kap a végső időkben bekövetkező ítélet. Máté evangélista az első keresztény közösségek várakozását fogalmazza meg, amelynek tagjai közül többen Jézus közeli visszatérését és ítélkezését várták. Ebben a tanításban az ítélet helyett inkább az emberek üdvözítése kerül előtérbe, mintsem megítélése, bár a bírói feladat valóban az Emberfiáé.

A gazda szolgái jó magot vetnek a földbe, de éjszaka a gonosz konkolyt, azaz gyomnövényt vet közé. A gonosz mesterkedése azonban csak valamivel később, a vetés kikelése után derül ki. Isten titokzatos országa, amely az Egyházban válik láthatóvá, ezen a földön jókból és gonoszokból, igazakból és bűnösökből áll. Az Egyház nem csupán szentek gyülekezete. Miért hagyja Isten a gonosz növekedését, miért nem lehet azonnal megszüntetni? Erre a válasz az lehet, hogy Isten türelmes, s türelmével lehetőséget ad a gonoszoknak életük megváltoztatására, megjavítására. Az ítélkezés nem a mi feladatunk, hanem Istené, aki mindig igazságos.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te földi életed során hirdetted az örömhírt és meggyógyítottad a betegeket, akik gyógyulásukat kérték tőled. Tanításoddal és gyógyításaiddal jelenvalóvá tetted Isten irgalmát az emberek között. Megmutattad, hogy hatalmaddal képes vagy legyőzni a gonoszt s ezáltal megszabadítani az embereket. Segíts minden embert, hogy tanításodban felismerje a követendő utat! Segíts, hogy csodáid növeljék hitünket! Mutasd meg nekünk, Urunk a te szeretetedet, hogy abból táplálkozva kövessünk téged!

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonló a mustármaghoz, amelyet a földműves elültet földjébe. Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak. Jézus azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: A mennyek országa hasonló a kovászhoz. A gazdaasszony elvegyíti három véka lisztbe, és a kovász átjárja az egész tésztát. Mindezt példabeszédekben mondta Jézus a népnek. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Beteljesedett, amit így jövendölt meg a próféta: „Megnyitom ajkamat, és példabeszédekben hirdetem azt, ami titok volt a világ kezdete óta.” Mt 13,31-35

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek sorozatában a mustármagról és a kovászról szólót olvassuk a mai evangéliumban. A mustármag egészen kicsiny méretű, jelentéktelennek tűnik, nem is gondolná az ember, mekkorára meg tud nőni. Akinek nincs tapasztalata a kovásszal, az élesztővel, az nem is gondolná, hogy egy kevés belőle milyen hatást gyakorol a tésztára, amelybe belekeverik.

Mindkét hasonlatban Jézus a kezdeti állapotra és a végső eredményre irányítja figyelmünket, s azt a hatást reméli, hogy rácsodálkozunk a kettő különbségére. Ezért mondja, hogy az elültetendő mustármag „kisebb mindenféle magnál”, de végül minden más veteménynél nagyobb lesz. A kevés adag élesztő pedig képes három véka lisztet is megkeleszteni.

E hasonlatok esetében többről van szó, mint beszédről és szavakról. Amikor ugyanis Jézus szóbeli tanítást ad az Isten országáról, ez az ország mindjárt meg is valósul, amennyiben a hallgatóságban megindul az a változás, hogy növekvő maggá, illetve élesztő kovásszá váljon. A szavak hallgatásával és befogadásával elkezdődik bennünk is az Isten országa, azaz növekedésnek indul a kicsiny mustármag és kelésnek indul a tészta. Itt elsősorban nem is mennyiségi növekedésről van szó, hanem lelki fejlődésről. Engedem-e, hogy Isten akarata lelki növekedést és a hit erősödését indítsa el bennem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága! Te vagy az én világosságom. Veled nem járok sötétségben, hanem Isten felé visz életutam. Te a sötétségből a világosságra hívsz, és azt kéred tőlem, hogy a világosság fiaként éljek. Ha a te követődként, a világosság igaz fiaként élek, akkor magam körül szétsugárzom az isteni fényt és szeretetet. Az örök világosság felé vezető utamon legyen közbenjáróm édesanyád, Szűz Mária, aki méhében hordozott téged, a világ világosságát! Segíts, hogy letérjek a bűn sötét útjáról és mindig a hit világosságának útján járjak!

Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. Jn 6,1-15

Elmélkedés

Isten utáni vágy

Napjainkban, amikor az üzletek polcain százféle pékáru közül válogathatunk, kevésbé érezzük, hogy a kenyér Isten ajándéka. Amikor a régebbi időkben az emberek saját maguk vetették el a búzát a földbe és hétről-hétre megtapasztalták, hogy a termés mennyire ki van szolgáltatva az időjárás körülményeinek, jobban megbecsülték a kenyeret, s jobban tudták, hogy a termés Isten jóságától is függ. A kenyér persze napjainkban is ugyanúgy készül az aratástól a sütésig, mint évszázadokkal ezelőtt, csak nem látjuk közvetlenül azt a sok-sok emberi munkát, illetve azt az isteni áldást, amelynek köszönhetően asztalunkra kerül.

A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával Jézus kenyeret adott az embereknek, az utolsó vacsorán pedig önmagát adta lelki kenyérként az Oltáriszentségben. Ajándék ez elsősorban a mennyei Atyának, hiszen az iránta való engedelmesség vezeti mindig Jézust. De ajándék ez az apostoloknak is, akik az utolsó vacsorán kapott parancs szerint Jézus távozása után a kenyértörésben találják meg közösségük alapját. Ugyanakkor ezt az ajándékot, saját testét az Oltáriszentségben Jézus mindannyiunknak is nyújtja, mégpedig úgy, mint az örök élet táplálékát. Olyan titok ez, amelyet nem kívülről kell szemlélnünk, hanem élni kell a lelki táplálkozás e nagy lehetőségével. A földi kenyér is és a lelki kenyér is Isten ajándéka számunkra, amely biztosítja földi és örök életünket. Lelki éhségünket, Isten utáni vágyunkat azzal csillapíthatjuk, ha a szentáldozásban magunkhoz vesszük az Úr szent testét.

A csodálatos kenyérszaporítás eseménye azt tükrözi, hogy miként találkozik az emberi természetes vágyakozás azzal, amit Isten természetfeletti módon ad az embernek. Isten éppen a természetes vágyainkat használja fel arra, hogy természetfelettiek utáni vágyat ébresszen bennünk. A történet azzal indul, hogy az emberek éhesek és nyilvánvalóan enni szeretnének. Ez egy természetes vágyakozás, az életösztön része, testünknek szüksége van a táplálékra. Az ember egy ilyen helyzetben természetes módon gondolkodik, amikor megoldást keres. Ezt jelzi Fülöp apostol javaslata, aki arra gondol, hogy kenyeret kellene venni a sok ember számára, hogy enni tudjanak.

Jézust viszont nem kötik az evilági keretek, képes túllépni a természetes világ határain, képes csodát, azaz természetfeletti dolgot tenni. A kenyérszaporítás ennek bizonyítéka. Olyan módon ad kenyeret az embereknek, ahogyan ők el sem tudták volna képzelni. Ez Isten megoldása az emberi problémára.

A csodálatos kenyérszaporítás helyszíne a Tibériás-tó. Feltámadása után ugyanezen a helyen történik a csodálatos halfogás (vö. Jn 21,1-14) eseménye is. Amikor az apostolok kiérnek a partra bárkájukkal, Jézus hallal és kenyérrel fogadja őket. A két csoda sokban hasonlít egymáshoz. Mindkettőben szerepel az isteni cselekedet, amely pótolja a hiányt, megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Észrevehetjük az emberi közreműködést is mindkettőnél, hiszen a fiú által hozott öt kenyeret és két halat sokasítja meg Jézus, illetve az apostoloknak ki kell vetniük a hálót a vízbe. Az embernek tehát valamit tennie kell a csoda érdekében.

Mit kér tőlünk ma Jézus? Vessük ki mi is a hálót, az igehirdetés hálóját, hogy a feltámadás örömhíre eljusson mindenkihez! Vegyük kezünkbe a tőle kapott kenyeret és osszuk ki az embereknek, hogy az örök élet kenyerével táplálkozhassanak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Szeretettel hívsz minket, hogy testeddel táplálkozzunk és veled éljünk. Köszönöm és hálás szívvel fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!